Én is jártam Isonzónál

Rendező: Gulyás Gyula, Gulyás János

A film zárójelenetében egy magyar veterán bácsi áll a folyóparton, szemmel láthatólag meg van hatódva, és mögötte áll két mosolygó olasz fiatalember. Jól látom, hogy ott a jelenkori film is egy kicsit olyanná válik, mint egy régi hiradó?
Gulyás Gyula: Igen, pontosan. Ő egyedül volt az, akit annyira megrázott érzelmileg, hogy messze az ünnepség vége után is minden bizonnyal felidéződtek benne olyan képek, amelyeket csak egy játékfilm tudna bemutatni, és mellette a mosolygó olasz gyerekek.
Itt a képet lelassítjátok, kiemelitek belőle a két olasz fiatalembert, akik mosolyognak. Számotokra mi van az ő arcukra írva?
Gulyás János: Az értetlenség…
Gulyás Gyula: Van valamilyen derűs semmittudás, meg vannak rőkönyödve, hogy ez a vén ember mi az ördögön pityergi itt el magát, miközben semmi okot nem találnak, hiszen volt egy heppening, levezényelték, meneteltek...
Gulyás János: Én egy csöppet fel is menteném őket, mert látjuk, hogy az emberek örülnek a tévéközvetítésnek, és ők itt látták, hogy én arrafele filmezek. Nem értik, nem tudják. De hát mi is keveset tudtunk az első világháborúról, valószínűleg ők se nagyon sokat tudtak arról, hogy mi történt, csak látták, hogy zászlók vannak, zenekar, katonák vonulnak… Nem sokat tudhattak arról, hogy mit érezhet egy magyar veterán, aki ifjúkorában itt harcolt és több bajtársát elvesztette.

(Szekfü András interjúja, Filmvilág 2014. augusztus, részlet)

Gulyás Gyula és Gulyás János a nyolcvanas évek elején keresték fel az első világháború Isonzo melletti nagy csatájának néhány túlélőjét, majd elkísérték a veteránokat egy olasz-magyar találkozóra. A film egyszerre szól az egykori csatáról, az emlékezésről és az utókorról.