Déryné, hol van? / 2. Uránia Filmnapok

Rendező: Maár Gyula

Szereplők: Törőcsik Mari, Kállai Ferenc, Sulyok Mária, Esztergályos Cecília, Gelley Kornél, Ráday Imre, Major Tamás, Kozák András, Kern András

Maár Gyula elégikus kamarajátékának forgatókönyvét Déryné naplói nyomán Pilinszky János írta. Abban a pillanatban ragadja meg a XIX. század legendás színésznőjének élettörténéseit, amint a színházból eltávolított színésznő visszatér férje birtokára, és megéli az elutasítottságot. Törőcsik Mari cannes-i díjas alakításában a film egy térből-időből kiszakított életérzés, lelkiállapot, a művészlét univerzális, reflektív tükre lett. Ebben óriási szerepe van a Koltai Lajos által megteremtett vizuális feszültségnek. A kamera félhomályos színházi terekben történő, sokszor tízperces, balettszerű mozgásokat végez. A képeknek a színek helyett árnyalatokból, a fekete-fehérre jellemző tónusokból építkező dramaturgiája zenei szépséget kölcsönöz a színésznő útkeresésének. Koltai egyik legszebben fényképezett munkája, a műtermi filmfényképezés csúcsa ez a tükörbe nézős, rembranti fényhatásokra építő, pőre „arcok-film”. Maár Gyula emlékére. Fazekas Eszter filmtörténész

Koltai Lajost Fazekas Eszter kérdezi a filmről a Metropolisban:

- A Déryné, hol van? etalon lett a szakmában – külföldön is – elsősorban képkomponálási, világítási szempontból. Zárt, erősen tagolt terekben, rendkívül hosszú, lebegő beállításokkal dolgoztál, a szórt fények a kelmék puhaságáig menően tükrözik a már öregedő Déryné lelkiállapotait. Hogyan alakítottad ki a színes félhomály módszerét, mely a filmben a térrel együtt a lelkiállapotnak megfelelően változik?
- Ez a film volt a csoda számomra. 1975-öt írtunk akkor, ma 2000 van. Ezért nagyon nehezen mondom, ki, hogy az egyik legszebb színes munkám. De mindenképpen a fordulópont az életemben. Először csináltunk színes filmet, ami azonnal utánzandó példa lett a színes film másképp fotografálásának a szempontjából. Még itt is vezérelt minket a „fekete-fehér” gondolat. De már azzal a koncepcióval, hogy olyan „színűre” teremtsük a környezetet, ami a gondolatot sugallja. Ehhez nagyon jól jött nekünk a kecskeméti színház, a Monarchia szülötte, ahol még nyomokban jelen volt az arany ragyogása, de a folyosók, s egyébként az egész színház már abban a lepusztult állapotban volt, amelyet a dokumentumfilmjeink is tükröztek. Mint az ország, olyan volt a színház is, kapóra jött, hogy semmit sem sikerült még rendbehozni, mert a 18. században játszódó történet a múlt, a poros emlékek illúzióját kellett, hogy keltse, hiába volt akkor éppen új, ezt nem fogadjuk el.  Tudatunkban a múltkép mindig poros, ködös, furcsa, és mindig romos. Tovább az interjúhoz...